A család, mint rendszer az egyéni tanácsadásban

Virginia Satir: A család együttélésének művészete c. könyve alapján 

Virginia Satir (1916-1988) az 1950-es években indult családterápiás irányzat első nagy generációjának tagja és a tapasztalati-humanisztikus irányzat megalapítója és képviselője. 

Alapgondolata az, hogy „a családi élet határozza meg, hogy a családban felnövekvő gyermek milyen felnőtté válik”, de a család – emberformáló műhely – vezetésének felelőssége a felnőttek kezében van. Szerinte a családban kezdődik minden és az volt munkásságának törekvése, hogy segítse az embereket hiteles felnőtté válni.  Azonosított négy kulcstényezőt, amik szinte mindenütt a világon, mindenféle családban megjelennek, és úgy ítélte meg, hogy a családterápiára bejelentkező problémás családoknál a négy kulcstényező valamelyikében kell változást elérni. A családok szerinte elhelyezhetők egy skálán, amelynek egyik végpontján az egészséges, éltető és tápláló családok vannak, másik végpontján pedig a problémás családok. 

Könyvében végig úgy gondolkodik a családokról, hogy nem tűnik egy elérhetetlen, irreális célnak egy egészséges család létrehozása, fenntartása, és működtetése. Ehhez számos otthon, a családtagokkal közösen elvégezhető konkrét gyakorlatot is ajánl, a gyakorlatok részletes leírásával. Továbbá a gyakorlatok mellett magunkra nézve is feltesz számos olyan kérdést, ami elindíthatja az olvasót a személyes önismereti útján is akár. Emiatt is jelen cikkben az első két tényezőre térek ki, hiszen azok segíthetik az egyéni tanácsadási folyamatot.

Az említett négy kulcstényező: 

1. Önértékelés – önmagunkról alkotott képek, érzések
2. Kommunikáció – hogyan értetjük meg magunkat másokkal 
3. Szabályok – amik a családi rendszert meghatározzák
4. Kapcsolat a társadalommal – családon kívüli emberekhez és intézményekhez való viszonyulás

Önértékelés

Minden ember értékeli magát valahogyan, az önértékelés pedig az önmagunkról alkotott kép és érzés, ami a viselkedésünkben nyilvánul meg. Ennek segítségével értékesnek tarthatjuk magunkat és szeretettel, méltósággal bánhatunk önmagunkkal és másokkal. Az önértékelés döntő abban, hogy mi történik saját magunkban, és a másokkal való kapcsolatainkban. 

A problémás családok tagjaira az alacsony önértékelés a jellemző, a felnőttekre és a gyerekekre is egyaránt. A gyerekek önbecsülése a szülőkön múlik, ők annak a megalapozói, tanítói, modelljei. Azonban nem taníthatnak olyant, amikkel maguk sem rendelkeznek. Talán azt sem tudják, hogy azzal, ahogy a gyerekükhöz viszonyulnak, a hangjukkal, a tekintetükkel, a sírásra adott reakciójukkal építik fel a gyerek önbecsülését. 

Kommunikáció

Minden ember kommunikál, csak nem mindegy, hogy hogyan és milyen eredménnyel. A kommunikáció az információcserével kapcsolatosan jelenti azt az információt, amit az emberek adnak és fogadnak, ahogyan az információt használják, és ahogy jelentést adnak neki. De már azelőtt kommunikálunk, mielőtt egy szót is szóltunk volna a másik emberhez: az érzékszervi üzenetek által, a gondolatainkkal, a testbeszédünkkel, és az érzéseinkkel. 

A kommunikáció az egyik legfontosabb tényező, ami az emberek másokkal való kapcsolatát befolyásolja, azonban teljesen tanult képesség, tehát az önértékeléshez hasonlóan változtatható, fejleszthető, tudatossá tehető. Ehhez használhatjuk például lomtalanítási gyakorlatot, amivel kideríthetjük, hogy az érintésünket a másik milyennek érzi, hiszen az érintésünk is egyfajta kommunikáció. A szemétgyűjtési gyakorlat pedig arra irányítja a figyelmet, hogy a jelenben az itt és most-ra tudjunk reagálni, és ne a tegnapi vagy más, múltbeli sérelmeink hatása alatt állva. Vegyük észre egymást, nézzünk egymásra itt és most, és valóban halljuk meg, mit mond a másik. Ezzel az odaadó figyelemmel tudjuk megérteni egymást. Amikor nem így figyelünk, csak feltételezéseink lesznek, melyeket tényekként kezelünk, és már félre is értettük a másikat. Satir lehetőséget ad arra is, hogy egyenesen mondjuk ki azt, amikor ez nem megy, amikor nem tudunk odafigyelni, nem tudunk épp jelen lenni. 

A legfontosabb kommunikációs csapdák

Említ olyan kommunikációs csapdákat is, amik szintén feltételezésekből alakulnak ki. Például amikor a másiknak tudnia kellene, hogy mit akarok mondani (gondolatolvasás), egyszavas válaszokat adunk valamire, hiszen már mindent tudnak rólunk a többiek (utalás), vagy feltételezzük, hogy a többiek úgyis tudják, hogy mit értünk bizonyos kimondott szavak alatt (feltevés). Ezek félreértésekhez, bizonytalansághoz és nem nyílt kommunikációhoz vezetnek, ami jellemző a problémás családokra. Továbbá a kettős üzenetekkel való kommunikáció is jellemző ezekre a családokra, amikor a verbális és nem verbális kommunikáció egyáltalán nincs összhangban egymással. Más üzenetet közvetít a test, és teljesen mást mondanak a szavak. Ezek az üzenetek egy életre szóló narratívává válhatnak, amikor a szülő a szavaival azt mondja a gyermekének, „Légy sikeres!”, emellett viszont az is benne van ebben, ki nem mondott formában, hogy de ne legyél sikeresebb, mint én. Ebből is jól látszik, hogy több szintje van a kommunikációnak annál, mint ami egyből észrevehető. A családban úgy alakulhat ki éltető bizalom és szeretet, ha minden kommunikáció nyílt, valódi és egyenes, egyértelmű jelentésekkel. 

Négy kommunikációs minta

Satir említ négy olyan kommunikációs mintát, amik az alacsony önértékelésű emberekre jellemzők akkor, amikor stressz éri őket. Ezek az engesztelő, a vádló, az okoskodó és a zavarodott. Kora gyerekkorban tanulják meg ezeket az emberek, amikor olyan üzeneteket közvetítenek feléjük a szüleik, amik megerősítik ezeket a viselkedésmintákat. Például: „ne légy tolakodó” üzenet megerősíti az engesztelő viselkedést, a „ne hagyd, hogy elnyomjanak” a vádaskodást, az „elég okos vagy, ne kövess el hibát” az okoskodást, míg a „ne vedd komolyan, élj, ahogy tudsz, mit számít” a zavarodott viselkedést, kommunikációt. Időnként ezeket a kommunikációs mintákat használni is rendben van, de fontos, hogy ez egy tudatos választás legyen, és jó, ha ezek mellett az egészséges, egységes kommunikációs mód is szerepel a repertoárunkban. Ez egy teljesen másfajta viselkedés. Egységes kommunikáció esetén a szavak, a mimika, a testhelyzet és a hangszín összhangban van, aki így kommunikál, bocsánatot tud kérni, ha szükséges, a viselkedése pedig hiteles, és teljes. Az egységesen kommunikáló emberek társaságában jó lenni, tisztában vagyunk azzal, hogy milyen viszonyban vagyunk egymással, és meg lehet bennük bízni.    

Az említett négy kommunikációs mintát sokszor azért használják az emberek, hogy védjék magukat és elrejtsék az érzéseiket. És ezt tanulják meg az ilyen módon kommunikáló szülő mellett felnövő gyerekek is, holott a család bensőséges, intim közegében biztonságban kellene éreznünk magunkat, ahol az érzések kifejezésének teret engedhetnénk. Hiszen a valódi biztonság az, ha azokat szabadon tudjuk kifejezni.  

Satir könyvéből erősen átjön az, hogy hisz a változásban, a fejlődésben, a tanulásban, és egyáltalán nem a szülőket akarja hibáztatni. Elismeri, az emberek megteszik mindig a tőlük telhető legjobbat és „a család kialakítása a világ legnehezebb, legbonyolultabb feladata”, de ennek felelősségét visszaadja a felnőttek, családok esetében a szülők kezébe.

Satir szerint kiegyensúlyozott, jó szülőnek lenni nem lehetetlen; szerinte tudatosságon és ügyességen múlik, hogy a szülők fenn tudják tartani az egyéni életüket és a párjukkal való kapcsolatukat is. 

Virginia Satir célja és álma az volt, hogy olyanok legyenek a családok, ahol magas önértékelésű embereket nevelnek, amihez megvannak az eszközök is. Az egyik ilyen pótolhatatlan eszköz A család együttélésének művészete című könyv. Ajánlom mindenkinek, aki családban nőtt fel, családot készül alapítani vagy csupán érdeklődik az önismeret iránt.